Schaller István: Pillanatnyi megállapodottság című kiállításának megnyitója    

Nemere Réka:   Schaller István képei    

A kiállítás címe – Pillanatnyi megállapodottság – ugyanazt sugallja nekem, mint maga a képek: a dolgok múlnak, és ki vannak téve állandó változásoknak; István viszont vállalja a szubjektív, helyenként metafizikus látásmódot, és a világ álomszerű, szürreális oldalát vizsgálja.  

Talált képekből rakja össze legtöbb festményét, látszólag véletlenszerű kollázsként, és megint csak kollázsszerű ecsetkezeléssel festi meg őket. De nem csak a festészet módja kollázsszerű, és a talált motívumok elhelyezése képen belül, hanem stilisztikailag is kollázst látunk: az organikus, expresszív burjánzástól, a konkrét ábrázolásig és a minimalista, leegyszerűsödött síkszerű megoldásig minden egyszerre jelenik meg. 

Miközben István külső-belső világokban vándorol, képein különböző mikrovilágokat idéz elő, és azokkal meghatározhatatlan tereket hoz létre. Nem hagyományos centrálperspektívával találjuk szemben magunkat, hanem minden képi helyzetnek megteremtődik saját térbeli dimenziója, és ezek a dimenziók simán elférnek egymás mellett. Ettől valamennyire szürreális a hangulat, mintha mindegyik világ egy tárgyiasulni akaró álom- vagy emlékfoszlány lenne; hiszen nem elmosódottan, homályosan, hanem tárgyszerűen jelennek meg a különböző elemek és terek, olykor mint hiper-valóság, máskor majdhogynem erőszakosan mint plasztikus vagy síkszerű geometria. A néző viszont folyamatosan a realitás és az absztrakció határmezsgyéjén találja magát.  

Dinamikusak a terek és erősek a kontrasztok, színesek a képek és sokféle dolgot ábrázolnak – mégis van egy fura csend bennük, mintha megállt volna az idő, mintha egy színpadon készült pillanatfelvételt látnánk. Csak hogy ezen a színpadon nem emberek szerepelnek, egy Vermeer portré másolaton kívül; hanem tárgyak és helyek helyettesítik az embereket és szituációkat. Eszembe jutott a múlt századi olasz pittura metafisica, nevezetesen Morandi és de Chirico. Felfedeztem rokonságukat Istvánnal, mert valamennyire hasonlít az alkotói hozzáállásuk: többnyire nem festenek embereket, hanem tárgyak és terek által fejezik ki magukat. Ha nem csak metafizikusnak hívnám ezt, akkor megkockáztatnám a vudu szót is, hiszen fétisekhez hasonlóan jelennek meg ezek a tárgyak, független, saját életet élnek; és ha nem is akarnak varázsolni vagy babonázni, jelképesen reprezentálják az életet – és rögzítik vászonra. István és a többi néző viszont töprenghet rajtuk.  

Ha visszatérek a metafizikához, azt látom, hogy mint sok pittura metafisica képben, István képeiben is állandó feszültség keletkezik képi tér és sík között, ami metafizikus értelemben talán kifejezi az anyag és a tudat közötti különbséget, ha van ilyen különbség. Avagy: mi van akkor, ha egy vízgyűjtőben víz helyett mindent elnyelő fekete lyukat lel? Egyáltalán: mi lehet a lét, vagy a nem-lét? Ha van is lét, mi volt előtte, mi lesz utána? Több képen lift, kapu, lépcső vagy létra formájában nyílik lehetőség a létek közötti átjárásra. A mostani létünkben különböző helyeken verhetjük fel sátrunkat, átcsónakázhatunk vizeken, egy picit pihenhetünk padon, fotelban, vagy egy szelencében; és közben azon csodálkozhatunk, hogy mi minden vesz minket körül. Aztán megy az élet tovább. A jelenlegi lét bizonytalan – mint a pillanatnyi megállapodottság.   

 

(Elhangzott 2009. április 2-án, Schaller István: Pillanatnyi megállapodottság című kiállítása megnyitóján, HUBA Galéria (NÉZHELY), Bp.)