Sinkó István: Nő az ablaknál című kiállításának megnyitója

 Pataki Gábor                                                           

                                                    Sinkó: Friedrich-variációk    

A művészettörténetben kicsit is jártas szemlélő alighanem rögtön felismeri az itt szereplő művek legfontosabb inspirációs forrását: a nagy német romantikus, Caspar David Friedrich 1822-es, Nő az ablaknál című festményét. Az eredetin a művész felesége néz ki a műterem ablakán, előtte feltehetően az Elba, bár a képtérbe csak egy hajóárboc nyúlik be. A két világ határát érintő transzcendens jelleget, az elvágyódás, a zárt és nyitott ellentétéből fakadó melankolikus romantikát különös módon ellenpontozza a festmény alapvetően geometrikus, a négyzetek összhangzattanán alapuló szerkezete, a padló, a falburkolat, az ablaktáblák és keretek, az árboc által kimért vízszintesei és függőlegesei.

Bizonyos tekintetben – a Szerzetes a tengerparton csupasz reduktivitását nem számítva – ez Fredrich legelvontabb képe, s majdnem az egyetlen, ahonnan a fenséges kategóriájaként megjelenő természet szinte kirekesztődik, illetve csupán az ablak szigorú egyenesei közé van szorítva.

Viszont épp ez a derengő kékség kerül a kép középpontjába, ezt hangsúlyozzák a kép padlódeszkájától a nőalak ruhájának korcain át vezető erővonalak is. Talán épp ez, a józan tárgyilagosság s a tünékeny szabadság, a merev korlátok és a korlátlannak hihető lehetőségek ellentéte, a négyzetekbe foglalt formák ritmusa ihlette meg annak idején  a későbbi, híressé vált olvadékony színtömbjei felé még csak tapogatódzó Mark Rothkot is, aki több variációt készített Friedrich festménye alapján.

S most itt vannak előttünk a művek, melyek elsősorban ugyan az alapkép nyomán, de Rothko amúgy kevésbé ismert vázlatainak tanulságait is felhasználva születtek. A művészettörténetben, ha nem is mindennapiak, de egyáltalán nem ritkák az ilyesfajta interpretációs láncok, most elég, ha Raffaello kartonja nyomán készült Marcantonio Raimondi-metszetre, az ennek nyomán a Reggeli a szabadban-t megalkotó Manet-ra, majd a Manet-kép alapján készült Picasso-variációkra gondolunk. Sinkó István esetében azonban másról is szó van, mint tisztelgésről egy nagy előd teljesítménye előtt vagy egy festmény által felvetett problémákra készített játékos variációkról. Úgy is fogalmazhatunk: Sinkónak szüksége volt erre a műre.

Az egyidejűleg különböző témák, karakterek, móduszok között válogató alkotókkal szemben sok művész nem nyugszik addig, míg végére nem jár egy-egy meghatározott művészi probléma megoldásának. Hosszú időre, akár évekre lehorgonyozhat egy motívum, jelenetsor, geometriai forma, a perspektívára vagy egy kompozíciós modellre vonatkozó elképzelés analízise mellett.  Az így született művek általában annak belátásában születnek, hogy az adott kérdésnek (ellentétben a természettudományos kísérletekkel vagy az algoritmusokkal) nincs s nem is lehet végső, egyetlen megoldása. A variációk száma elvileg végtelen lehet, a sorozatkészítés szépsége épp az adott téma feldolgozásának intuitív lehetőségeiben, a sokszor ösztönös választás szabadságában rejlik. Ekként tűnhet szinte kimeríthetetlennek egy téma, újra s újra akad felfedezésre, barangolásra váró szeglet, tartomány.

Sinkó István is az így dolgozó művészek csoportjához tartozik. Régebben a cselló,- és hegedűmotívum volt az elindulást meghatározó sarokkő, majd hosszabb ideje ún. „vizes” képek készültek a műteremben, földalatti csatornákról, tározókról, a mélybe vezető lépcsőkről, az ipari építmények komor romantikáját, a Styx halálhangulatát, a szennyet egyaránt megidéző zubogókról, örvényekről. Legtöbbjük „erős” és szenvedélyes mű, kiaknázva a sodródó, áramló mozgásokból, a szennyvíz sötét, de mindig változó felületéből, állagából adódó lehetőségeket.

Bár az előbb korlátlan lehetőségekről beszéltünk, valójában minden téma, probléma rendelkezik egyfajta „fáradási együtthatóval”. Szinte elkerülhetetlen, hogy a választás szabadsága egy adott ponton rutinná merevül, önismétlővé válik. Váltani kell.

Sinkó is elérkezett e pontra. Innen egyre szélesedő ösvények és zsákutcák felé is lehet lépni, nem mindegy hát a kiindulópont megválasztása. Mindenesetre a Friedrich-kép ilyen szempontból meglehetősen „telítettnek”, alkalmas médiumnak tűnik. A fentebb már említett tulajdonságai mellett ezt erősíti a kép különös, Sinkónak valószínűleg nagyon is kedvére levő színvilága a mélyzöldek és tört földszínek gazdag regiszterével és a német művész e középső korszakára jellemző, a többiekhez képest zaklatottabb, személyesebb ecsetkezelés. Talán nem véletlen, hogy ezek a vonások felerősödve jelennek meg Sinkó képein, különösen a három nagy kompozíción. Egyikükön még a „vizes képek” kavargó tömege is visszaköszön, elborítva a kép alsó harmadát. Valójában immár egy új problémakör jegyében születtek: egy különféle négyzetekkel osztott belső tér és a magányos figura kapcsolatát, egy majdnem zárt doboz és a külvilág világos-sötét kontrasztokban is megnyilvánuló ellentétét, a jelenlét és távollét finom átmeneteit modellezik ezek a képek, mindjobban kivilágosodó, helyenként irizáló színvilágukkal, nyugtalan ecsetmozgásukkal.

Ami e képeket felvezető akvarelltanulmányokat illeti: ha gonoszkodni akarnék, úgy is fogalmazhatnánk, segítségükkel  bepillanthatunk a művész műhelyébe, műhelytitkaiba. Az ordas közhelyekben persze mindig van igazság is, e művek tényleg jól szemléltetik az alkotófolyamat jellegét, az alaptéma megközelítésének intuitíven kezdődő, majd mind tudatosabban egy-egy részproblémára koncentráló mivoltát. Emitt leheletnyi vonások jelzik, meddig lehet elmenni a téma lecsupaszításában, amott a rothkos színtéglák alkalmazhatósága játszik szerepet, máshol a színellentétek vagy az arányok megváltoztatását figyelhetjük meg. A kérdés itt is, akár az újságfotók nyomán készülő „félig talált képek” esetében is ugyanaz: egy véletlenszerű, illuminatív inspiráció miként fordul át immár önnön törvényei nyomán haladó, saját sorsát, születését kikövetelő alkotássá.

Nem lehet még tudni, a Friedrich-variációk milyen szerepet játszanak Sinkó pályafutásában. Lehet, hogy rövidebb epizód lesz csupán, lehet, hogy egy hosszabb szakasz kezdete. Egyelőre hiába nézzük a nőalakot is, arcát nem láthatjuk, akár Walter Benjaminnál a Történelem Angyala, hátat fordít nekünk. Ám tudjuk, előre, a szabadságba tekint.

(Elhangzott 2009. december 1-én,  Sinkó István: Nő az ablaknál című kiállítása megnyitóján, HUBA Galéria (NÉZHELY), Bp.)