A huba Művészcsoport (Gábriel Ajna, Mészáros Szabolcs, Schaller István, Udvardy Emese, Zsédely Teréz) MIMÉZIS című kiállításának megnyitója

Gréczi Emőke  

Kedves Vendégek!

Ebben a kiállító-teremben a világ vesz minket körbe, az a világ, amiben a huba Művészcsoport tagjai, és magunk is élünk. A város, az emberek a városban, a kert, lakásunk tárgyai. De vigyázat, némelyik nem úgy áll előttünk, ahogyan a természet, a sors vagy a véletlen (itt a buddhisták feljajdulnának), hanem ahogyan az alkotó, a festőművész teremtette.

A kijelölt feladat, a Mimézis megfestése ugyanis nem szorította őket keretek közé, valójában a lehető legnagyobb alkotói szabadságot biztosította számukra.

A Mimézis, ha visszamegyünk Platónhoz és Arisztotelészhez, nem más, mint a természet ábrázolása, vagyis szigorú nézeteik szerint a művészet elsődleges, sőt, egyetlen feladata, funkcióval bír, nem szolgálhat puszta élvezetet. A művészetnek társadalmi felelőssége van, nem szakadhat el a valóságtól.

Hol vagyunk már Platóntól és Arisztotelésztől? Azok után, ami megtörtént a művészettel a 20. században, a művészetfilozófia lényegesen megengedőbb, és a Mimézist értelmezi a természet működésének utánzataként, illetve az alkotó viszonyaként a valósághoz. E definíciók pedig megengedik, hogy a Mimézis, a világ ábrázolása valóságos, pszeudó vagy akár elvont legyen. Ma már tudjuk, hogy a konstrukció is a valóság egy szelete, sőt, az én kivetítése is, így mára az absztrakt művészetet sem száműzhetjük a valóságábrázolás köréből. Elég, ha a magyar absztrakt expresszionisták házi kritikusára, Kállai Ernőre, és A természet rejtett arca című klasszikusára gondolunk. Ha megmaradna igényünk a valóság puszta ábrázolásánál, és a néző passzív, befogadó szerepét feltételeznénk, akkor nem kellene zavarban lennünk az előző századelő bútorképei vagy a szocreál termékei előtt. De legyünk csak zavarban, és inkább válasszuk a Mimézis szabad, 21. századi értelmezését, mely a művész legnagyobb szabadságát és legnagyobb felelősségét feltételezi.

Ha körbetekintünk a falakon, láthatjuk, hogy ki-ki a maga módján értelmezi a Mimézist, van, aki a valóságot, más a pszeudót, megint más az ábrándokat és az emlékeket érti a körülöttünk lévő világ ábrázolásának. Zsédely Teréznél a városba beolvadó ember, Gábriel Ajnánál a megújuló természet, Mészáros Szabolcsnál a képzelt kardgyűjtemény, Schaller Istvánnál a hívogató bója, Udvardy Emesénél az egymást kizáró, egymásnak ellentmondó tárgyakból felépített konstrukció. A szabadság a szabad asszociációkhoz vezet, így mint a botcsinálta analitikusok, minden festményen megkereshetjük a szimbólumot, amit műveik tárgyául választottak a művészek. És ezeken a szimbólumokon keresztül eljutunk a tudattalanig, vagyis a művészek lelkébe nyerünk betekintést a valóság, az ő valóságuk ábrázolásán keresztül.

Nézzük csak meg? Az ember Zsédely Teréznél az egyéniségét, a természet Gábriel Ajnánál a nyugalmát veszíti, de megpróbáljuk rekonstruálni, ahogyan Mészáros Szabolcs teszi, keresünk valami kapaszkodót, mint egy biztonságosnak látszó bóját Schaller István, és szabadjára engedjük, legalább a fantáziánkat, mint Udvardy Emese.

Egyazon világban élünk mind, a művészek és a kiállítás-megnyitó közönsége, élményeink nagyrészt közösek, az egyéni tapasztalásokat, mondja Mannheim Károly, a társadalmi létviszonyok, a közösség gondolkodásmódja alapján, annak alárendelve rendszerezzük és értelmezzük. Ez még erősebb köteléket feltételez a művész és a festmény kortárs szemlélője között. A világot ismerjük, csak azt kívánjuk látni, hogy mi érdekli ebből a művészeket.

Kedves vendégek, nézzenek szét a teremben: ez a valóság és ez az ábrázolása, vagyis a Mimézis a 21. században!

(Elhangzott 2009. május 5-én, a huba Művészcsoport MIMÉZIS című kiállítása megnyitóján, HUBA Galéria (NÉZHELY), Bp.)