Adorján Attila: TÁSKÁK ÉS REVOLVEREK című kiállításának megnyitója  

Szeifert Judit  

Adorján Attila nem a legújabb realista festészeti trend „áldozataként” foglalkozik a valósághű ábrázolással. Nem divatból. A kilencvenes évek legelején, amikor a hiperrealizmus „nagy öregjei” már nem vagy éppen akkor nem voltak a figyelem középpontjában, a napjainkban feltörekvő, fiatal realista-festők pedig még nem jelentek meg, vagy nem ebben a felfogásban alkották műveiket, ő akkor kezdett a valósághű ábrázolás lehetőségeivel, festészeti megoldásaival egyre behatóbban foglalkozni.

A hatvanas évek végén, a hiper- vagy fotórealizmus feltűnésének idején, az irányzat képviselői a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzték ki célul. A hiperrealista festő alapanyaga általában fénykép vagy színes diapozitív, amit bámulatos technikai virtuozitással óriási méretű festménnyé nagyít, így a megragadott valóságdarab teljesen irreálissá válhat, és többek között olyan kérdéseket feszeget, mint a látvány és a valóság viszonya, a fotólátás objektivitása és a manipulált látás mibenléte.
 
Adorján Attila ettől a realista festésmódtól fokozatosan jutott el ahhoz a festői attitűdhöz, amely által egyre konkrétabban el is távolítja festményeit a valóságtól.

A most is látható piros női retikült ábrázoló Keretes táska című olajfestményén szövegrészletek, feliratok is megjelennek. Ezen a képen a fogyasztói társadalomra is utaló, pop artos témaválasztás mellett, a semleges, lazúros foltképzéssel megfestett háttér előtt „lebegő” táska, kiszakítva valós környezetéből, metafizikus jelenséggé válik. A háttér foltszerű, vázlatos festésmódja itt szintén a realizmustól való eltávolítás eszköze.

Általában is elmondható, hogy képeinek modelljei magazinok lapjairól kivágott, illetve internetről letöltött fotókon szereplő emberalakok. Ebben követi a fotórealista hagyományt. Nők, férfiak egyedül, kettes vagy hármas beállításokban.

Ezeket a figurákat hol újracsoportosítja, hol csak kiragadja meglévő környezetükből, és egy általa teremtett új közegbe, egy az eredetitől teljesen eltérő kontextusba helyezi őket. Végeredményben, olyan formában jelennek meg alakjai, ahogy valójában soha nem léteztek. Új kapcsolatrendszerek, szürreálisnak nem ható, mégis valótlan társítások keletkeznek.

Jelenlegi sorozatát pasztellel készítette, amely puha, lágyan egymásra mosódó, hamvas színfoltjaival átmenetet jelent a grafika és a festészet között. A pasztell különösen alkalmas a valóságtól való eltávolításra. Improvizatívabb jellege miatt lehetővé teszi a kompozíciók gyors felvázolását, az impressziók rögzítését. A pasztell nagyon gyengén tapad az alaphoz, ez teszi lehetővé a kép részleteinek a színek felrakása utáni fejlesztését, javítását, vagy akár le- illetve visszatörlését is. Adorján Attila a pasztellel festői felületeket hoz létre. Felületképzési eljárásával alapvetően eltér a hiperrealista precizitástól. Hol expresszív vonalkötegek felszabadultan, játékosan népesítik be a képfelszínt, hol szfumátós foltok páraszerűen lebegő faktúrákat eredményeznek művein. Ezzel a festői közeggel polemizálnak a kép első traktusában szereplő, csupán jelzésszerű vonalakkal felvázolt, rajzos emberalakok. Az előre helyezett figuráknál megtartja a papíralap eredeti színét, az alakok, váz-rajzok ebből a „semleges”, natúr közegből egy-két vonallal rajzolódnak ki. S bár ezek az emberalakok az előtérben láthatók, mégsem ők a főszereplők. Jelenlétük olykor viszonyításként szolgál, máskor szimbolikus értékű. A lényeges Adorján Attila számára a háttérben zajló történet, pontosabban a háttér maga a történet. A kép előterében megjelenő nők, férfiak, fiúk, lányok staffázselemek csupán, homogén foltokat takarnak ki a mögöttük lévő színes és mozgalmas festői felületből. Ellenpontként szolgálnak, statikusságuk és síkszerűségük még inkább kiemeli a háttér lendületes és plasztikusan irizáló képtárgyait. Ettől az egész kép montázsjelleget ölt. A háttérben zajló dolgok az előtérbe lépnek, a háttérben meghúzódó, lényegtelennek tűnő részletek mögöttes tartalmak hordozóivá válnak. Olyan ez, mint amikor a sorok között olvasunk. 
 
Az apró, mellékesnek ható mozzanatok illetve a részletek kiegészítik, árnyalják és át is értékelik a művek jelentésrétegeit. Így válik a háttér főszereplővé. Ha a háttérben, illetve a felszín alatt vagy mögött rejlő részekre koncentrálunk, sokszor akkor láthatjuk meg a dolgok igazi lényegét; a ki nem mondott, szavakba nem öltöztetett gondolatokat, a fekete-fehér kérdésekre adott színes válaszokat, a kirakatban nem látható, vagy akár a mosoly mögött meghúzódó boldogtalanságot is.

Adorján Attila pasztelljein a háttérben legtöbbször tájelemek jelennek meg. Valamely valós tájrészlet emléke, vagy átirata. Ezen tájak atmoszférájába olvadnak bele az emberalakok, e tájak egy-egy darabjává, részévé válva. Transzparens, testetlen lényekként átengedik magukon a mögöttük lévő térség levegőjét, illetve feloldódnak ezekben a közegekben. Máskor belső terek nyílnak, vagy drapériák hullámzanak. Ezeket a tájakat, enteriőröket megjelenítésükön kívül még az alkalmazott színek is eltávolítják a valóságtól. Sokszor használ vöröseket, élénk sárgákat és néha kéket.

De már maga a szín, a színesség is változás a fotókhoz képest, hiszen az eredeti fényképek többsége fekete-fehér, legtöbbször rossz minőségű, töredékes vagy sérült.  Adorján Attila a fekete-fehér fotókról kiragadott emberalakok, a kettes vagy hármas csoportok köré egy saját, színes világot álmodik és fest.

Nemcsak a különös társítások, a valóságostól eltérő közeg és a színhasználat, de a festői faktúrák is álomszerűvé teszik Adorján Attila pasztellképeit. Felidézik a váltakozó évszakok és napszakok fényeit és színeit, az álmokat és az ébren látott valóságot éppúgy, mint az álmodott valóságot és az éber álmokat. Különös világba kerülünk általuk. Valahová félúton álom és ébrenlét közé.   

(Elhangzott 2008.december 2-án, Adorján Attila: TÁSKÁK ÉS REVOLVEREK című kiállítása megnyitóján, HUBA Galéria, Bp.)