Udvardy Emese: HIÁNY című kiállításának megnyitója:

Schaller István: Levélbeszámoló egy kiállítás megnyitásáról    

Kedves Péter!

Sajnálhatod, hogy nem tudtál eljönni Udvardy Emese kiállításának megnyitójára! Épp azok a gondolatok kerültek felszínre a festmények befogadása kapcsán, amik a legutóbbi beszélgetésünk témái voltak.

Gondolom örülni fogsz, hogy még ha levélben is, de informállak az eseményről, hogy legalább részben megidézzem, eléd varázsoljam a kiállítás képeit és rám gyakorolt hatását. Így téve lelki szemeid számára láthatóvá legalább néhány festményt.

Egy nagyjából 25 nm-es galériában, 8 db, két kivételtől eltekintve viszonylag nagy, átlagban körülbelül 140 x 100 cm-es képek voltak kiállítva. A kiállítás címe: HIÁNY. Olyan terek jelentek meg a vásznakon, melyek szakrálisak, illetve olyan szobrok, melyek e szakrális terek tartozékai: olyanok, mint Krisztus a kereszten, Angyal-szobrok, Mária szobrocska. A festmények címeihez egy-egy helyszín tartozott. Ezek a helyszínek különböző országok városaiban lévő templomok. Valószínű, a festőnő kirándulásainak, zarándoklásainak helyszínei: Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Litvánia, Lettország, Lengyelország.

A címekről majd később még szólok.

A képekről sütött, hogy a szakrális terek eredeti funkciója, a szentség közvetítése hiányzik.

Ez a hiány. De ennek ellenére az oltárok, a terek csendje, ünnepélyessége megmaradt, ezáltal őrizve meg eredeti méltóságából valamit, amit nem veszített, nem is veszíthetett el.

A csend a zaj mögött is ott van, csak nem hallatszik.  De azért ott van.

A mai világ átmenetisége, valamiből valamibe alakulása, jelentheti az átépülést, a megújulást, de jelentheti a leépülést, az elmúlást, az enyészetet is. Ahogy mondani szoktad: a dolgok általában e két pólus közt helyezkednek el, mindössze a nézőponton, a belső töltésen múlik, mi is a jelentése az emberek számára.

Érzésem szerint e két pólus általában, de ezen a kiállításon mindenképp, egyszerre van jelen.  A Törékeny egyensúly című képen egy magas fa-állványzat látható, amely talán épp egy megújuló szentélyt takar, hosszú, gyönge, átmenetiséget sugalló deszkáival, melyek az égbe szöknek, több szintű, a magasság felé egyre világosabbá váló tákolmány-szerkezettel. Ezen az architektúrán lóg egy pót oltár, egy színes, pixeles hátterű, lepedőre festett fehér kereszt. Tudod úgy pixeles, mint amikor egy digitális fénykép szétesik színes pixeleire, színes négyzetekre.

Ezt nem a festő találta ki. Ő észrevette, meglátta a vilniusi templomban, (de ide sorolhatom majdnem az összes képet, azonban a Magtár, a Cím nélkül, a Kánon, a Kényszerpályán című képeket mindenképpen) tehát mindezt ő észrevette és majdhogynem fotószerű objektivitással elém tárta, tényszerűen közölte ezt az állapotot.

Ez még csak tény és állapot, olyan mint az élet, ahol a dolgok csak „vannak”.

Azt mondják, hogy az életnek nincs értelme, az értelmet adni kell neki.

Lehet, hogy ez így túlzásnak tűnik, de azzal talán te is egyetértesz, hogy az élet önmagában érthetetlen. Ezért kell adni neki értelmet, amit rítussal, pontosabban liturgiával tehetünk meg.

Tehát a festő észrevett valamit, ami eddig csak úgy volt, valamit, aminek nevet adott, ezáltal tartalommal töltötte meg. Új jelentést kapott az eddig önmagában lévő, puszta látvány. Ez az aktus, ez a rítus, ez a névvel felruházás volt az egyik izgalmas kalandja a kiállításnak.

Ezen a ponton érhettem tetten a művész szerepét, hogy tudniillik látni tanít.

Nyilván Te is találkoztál már ilyen dolgokkal, mint például az állványok a templomban, csak mi nem adtunk értelmet, nevet ezeknek a jelenségeknek, ezáltal hagyva, hogy a feledés homályába süllyedjenek.

Így jár, aki nem éli át nyitott és érzékeny szemmel az élet történéseit.

De nem így Udvardy Emese! Ő észrevett valamit, amit mi nem, valamit, ami mellett talán mi szemrebbenés nélkül elmennénk. Kiemelt a sokaságból néhány tárgyat, dolgot, melyeknek nevet adott, ezáltal új jelentéssel, új léttel ruházta fel azokat. Felhívva a figyelmet valamire, amit eddig nem vettünk észre. Ettől fogva én is, mi is tudunk úgy látni, mint ahogy Ő látja a dolgokat.

Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy felnyílt a szemem arra: a szakrális élet új jelentése az, hogy elmúlik.

Ellenkezőleg: felhívást kaptam és segítséget a képek által, hogy a hiányt, az elmúlásét kitöltsem, mert most már én is látom, és gondolkodom róla.

Mit tegyek és hogyan?

Erre a kiállítás másik izgalmassága,  a festői izgalmasság adta meg a választ: mindegyik kép rendesen végig volt festve, tisztességesen el volt készítve.

Kár, hogy most nem láthatod. Ha közelről, egészen közelről nézem a képeket, új, eddig rejtett gazdagság, szépség tárul fel. Ilyen közelről is mond valamit!

Így dolgozni – én már csak tudom!- szenvedélyes odafigyeléssel, türelemmel, alázattal lehet.

Szerinted túlzok, ha azt mondom: szeretettel?

Én ezt éreztem a képeken. Gondoskodó szeretetet, amely észrevette és megmutatta például a Kánon című képen a fal apró repedéseit, vagy a Kényszerpályán című képen a dohos fal mellet a deszkákkal borított, eltakart padló egyszerű, szép mintázatát is.

Mellesleg ez az alkotás volt számomra a legdrámaibb: egyszerre volt szívszorítóan fájdalmas és gyönyörű. Két alakot, két szobrot ábrázol: a földön lévő deszkákra vannak fektetve. Az egyik alak Krisztus, a másik talán az egyik lator torzó-szerű szobra. Képzeld magad elé a Megváltót keresztjéről levéve, deszkalapokra, raklapra fektetve, bokáján egy rózsaszín szalagon függő cédula, biztosan a leltári szám (a lator bokától lefelé hiányzó lábán is cetli), a lábfején pedig egy nagyon valóságos és tágas lyuk feketéllik, a sebe. Döbbenetes volt. Élethű.

De végül is csak szobrok kerültek „kényszerpályára”, nem?

Szóval a terek, a tárgyak elhagyottak, némák, de szépek!

A festményekben volt valami ünnepélyesség az elhagyatottság, üresség ellenére.

Még egy utolsó kép, amiről írok, mert épp ide kívánkozik (egyébként a Kiállítási lapon mindegyik kép megtalálható színesben, a levéllel együtt küldök egy példányt): szóval ez a kép ami elmúlás-hangulata ellenére is ünnepélyes volt számomra, a Cím nélküli.

Az omladozó, elhagyott térben, a plafon boltozata, a megsötétedett, málló tégláival együtt (melyek közelről is, hiánytalanul meg vannak festve) gyönyörű boltozat, ami védelmezőn óvja a szentélyt és az ott álló figurát, ráadásul úgy, mint a csillagos égbolt éjszakánként minket.

A terek elhagyatottak, omladoznak, némák, de szépek.

Lélegeznek, tágasak és létezésre alkalmasak!

Végül is talán Neked lett igazad, aki a múltkori beszélgetésünkkor is azt mondogattad, hogy a művészet a szépségről kell szóljon, méghozzá nem szűkmarkúan. A Galériában kiállított alkotások, elgondolkodtató morális üzenetük mellett, mégis a szépséget közvetítették számomra.

Hogy a művész azt akarta-e kifejezni, amit itt Neked leírtam, ne kérdezd, a kiállítás előtt nem ismertem, csak látásból, az egyetemről.

A rám gyakorolt hatásról beszéltem, a benyomásokról, amit a képek váltottak ki, hogy Te is-még ha csak lelki szemeiddel- de átélhesd, amit én.

Üdvözöl barátod:  

István

U. i.: még egy idézet Simone Weiltől: Az értékes dolgok sebezhetősége szép, mert a sebezhetőség a létezés jegye.

( Elhangzott 2008.április 1-én, Udvardy Emese: HIÁNY című kiállítása megnyitóján,

HUBA Bemutatóterem és Galéria, Bp.)