Nagy Andrea: KIÁLLÍTÁS című tárlatának megnyitója    

Dr. Bellák Gábor: Nagy Andrea képei elé         

Múltkor Wahorn András azt mondta egy interjúban, hogy a régi kiállításaikon művészettörténészek szoktak hosszú, unalmas megnyitószövegeket mondani. Ez egy régi sztereotípia, hogy ez a műfaj ezzel a fajta előadóval csak unalmas lehet. Én, mint szakmabeli, tehát megpróbálom tartani magam ehhez a rossz hagyományhoz, s igyekszem én is most minél unalmasabb lenni.  

Először is, szerintem ez a megnyitó rossz helyen van és rossz időben. Nagy Andrea képei ugyanis, s vegyük komolyan, hogy itt kizárólag erre az alkalomra készült festmények láthatóak, amiket soha korábban még senki nem láthatott, tehát az ő képei kortárs, nemzetközi művészek (ahogy a címek is mutatják) festményeit villantják föl, egy sajátos összefüggésben: Egy kiállítási tér teljesen neutrális miliőjében, a véletlenszerűen a képek elé sodródó alakokkal, látogatókkal. Andrea képein képeket látunk, furcsa kivágatban, s a képeket szemlélő látogatókat szintén teljesen spontánul csapongva egyik sarokból a másikig, hol közel, hol távol, hiszen a figurák léptéke is oly különböző, hogy a tényleges térbeli helyükről aligha lehet pontos elképzelésünk. És akkor itt van ez a kiállítás, ahol minden a helyén van. Mi itt állunk, a hallgatók ott állnak velünk szemben (ezt előre leírtam, nem improvizálok, előre tudtam, hogy hol fogunk állni!), holott ha igazán alkalmazkodni szeretnénk a művész nézőpontjához, akkor valahonnan onnan kintről kellene befelé kukucskálnunk, összenézni, egybenlátni festményt és magunkat; a képet és a látogatót. Ehhez kissé melegebb idő kellene, kicsit frissebb levegő az Attila úton, és így tovább. Ugyanakkor persze, hogy mindez mégsincs így, hogy a kiállítás hagyományos térbeli elrendezés közepette zajlik le, mégiscsak jó. Hiszen az csak egy gondolati játék, hogy kint vagyok-e, vagy bent vagyok. Nem érdekes, hiszen a képek miatt jöttünk ide, azokat pedig jobb minél közelebbről szemlélni.            

           És most akkor jöjjünk közelebb. Mindenki lépjen egészen közel az egyik hozzá közeli festményhez, s jól nézze meg. Remélem látjuk a kidolgozás szinte személytelen precizitását, az akrilfestéknek a személyes gesztusokat nem tűrő felületi nivellálódását, ahogy a szélesen fölkent motívumok is szétterülnek, a határozottan meghúzott festéksávok elernyednek, s a kép teljes felületén szétsimul a festék. Az akrilban mindig van valami a reklámfestészet pillanatnyiságából és a gyors hatást célzó szellemiségéből. De mi köze mindennek a reklámhoz? Hát most lépjünk megint egy kicsit hátrébb. Vajon észleltük-e (én hosszú ideig nem vettem észre), hogy a képeken mászkáló emberek valójában múzeumi közegben, festmények között járkálnak. Mindenki fiatal, színes és derűs. A festészet, ami körülveszi őket nem más, mintha valami áruházi fogyasztási cikk lenne. Nézegetik őket, plázáznak körülöttük, megnézik a képek címét (ehhez kissé lehajolnak), mintha csak az árcédulára lennének kíváncsiak. A művészet modern és tömegértelemben vett professzionális fogyasztóit látjuk itt. Ilyenek vagyunk mi is? Járkálunk, nézelődünk, többnyire egyedül a fényes plázasivatagban, kiemelve térből és időből, ahogy ezek a figurák a horizontnélküli és léptéknélküli – szellemi értelemben vett légüres terekben? Ha még egy kicsit távolabb lépünk, akkor azonban éreznünk kell, hogy mi nem ilyenek vagyunk, ó nem. Nekünk talaj van a lábunk alatt, tudjuk hol van a kint és a bent, kezünk borospohárba kapaszkodik, hogy legyen valami biztos fogódzónk is. Mi éppen ezért mégiscsak kívülről látjuk ezt a festői világot. Egy más világot látunk, nem egészen azt, amiben élünk, csak valami nagyon hasonlót, szinte költői kivonatát a művészetfogyasztás plázásodásának. Tudjuk is, meg nem is, milyen ez a világ. S éppen ezért ezek a hangulatok, félig értett jelenségek tesznek képessé, hogy szép lassan, most már gyakorlatilag és szellemi értelemben is, bejöjjünk, közel lépjünk és eltávolodjunk a képektől. Megértsük őket, bennük legyünk, de rajtuk kívül is. S most megintcsak ott vagyunk, mint a legelején, csak egy kicsit gazdagabban. Kívül is, de belül is. Most már tudjuk, hogy amit a festményeken látunk, nemcsak egy köztünk élő művész képe a világról, a világ egy nagyon sajátos, s számunkra is oly közelálló részéről – a kiállítások világáról –, hanem a mi tapasztalatunk is. A fogyasztás, benne a művészetfogyasztás sajátos természetéről.            

           Mit ad mindehhez hozzá a művész? Talán azt, ami a legfontosabb minden alkotó munkában: a képzeletét. Ezek a jelenetek nem beállított, nem megrendezett, hanem elképzelt jelenetek. Képi forrásuk egyrészt a megidézett alkotók (nevük a képcímekkel azonos) művei, másrészt a legkülönfélébb szituációkban megörökített emberek. Művészet és élet elképzelt találkozásának, sőt nagyonis mai módon elképzelt és mai módon láttatott találkozásának vagyunk tanúi, s egyben persze alanyai is. Most mi vagyunk az az emberi közeg, aki vizsgálja, értelmezi, nézegeti a képeket. Mi vagyunk az a kiállítás, ahol a festészet az élet részévé válik, az élet pedig a festészetnek válik inspiráló közegévé. Kívánunk a művésznek új élményeket, új képeket, magunknak pedig sok hasonlóan tartalmas estét.       

(Elhangzott 2008.február 5-én, Nagy Andrea: KIÁLLÍTÁS című tárlata megnyitóján,HUBA Bemutatóterem és Galéria, Bp.)