Z. SZABÓ ZOLTÁN: REZDÜLÉSEK című kiállításának megnyitója  

Baán Tibor  

Világunk elmerülni látszik a vizuális ingerekben. Erre a helyzetre, az információrobbanás drámai helyzetére a fiatal festőnemzedék számos választ dolgozott ki, az egyik legszimpatikusabb ezek közt, hogy a látványelemek zsúfolása helyett vásznaikon nagy üres, levegős, néha sivár, de végső soron mégis a szabadság eszméjét hordozó térségekkel találkozhatunk. Ezek a képek látszólagos szegénységük dacára, hiszen kevés elemből komponáltak, megállítanak. Meditációs tárgyként bukkannak a szemlélő elé. Látni, érezni és (bármennyire is furcsa szó ez a festészetre vonatkoztatva) gondolkodni tanítanak, hiszen erre van szükségünk.

    Az, aki megnézi Z. Szabó Zoltán kiállítását akarva akaratlan is összhangba kerül önmagával és  világgal. Miért? Többek között azért, mert kortalanul fiatal figurái elgondolkoztatnak. Vajon, miféle cél, miféle jövő irányába mozdulnak? Tudnak valamit, amit mi nem tudunk, látnak valamit, amit mi nem látunk. Törekednek valamiféle ismeretlen cél felé, amit mi nem ismerünk. Az alakok utazás közben, talán egy járműre várakozva, helyváltoztatás közben, szinte a semmiből bukkannak fel, s térnek vissza ugyanoda. A semleges, tompa színárnyalatok ellenére is izgalmas zöld, barna, sárga, fényekkel, fénytörésekkel, fénycsíkokkal tagolt térből felbukkanó alakoknak, mint ezt a festő hangsúlyozta, nincs történetük. Felbukkanásuk kiszámíthatatlan, véletlenszerű. Csak itt és most láthatók aztán soha többet így, ilyen módon, ezzel a tartással, ebben a téridőben. Az alakok véletlenszerű, mondhatni látványkapcsolatban vannak egymással, mint ez naponta történik velünk, mikor közlekedünk a városban, kilépünk egy ajtón, belépünk egy másikon. Leülünk, felállunk. Elgondolkozunk.

    Z. Szabó Zoltán  képei, címükkel is jelzetten (Rezdülések, Árnyak közt, Szemben, Terasz, Egy pillanat, Utazók, Örvény, Ablaknál) önkénytelen, magafeledt gesztusainkat, metakommunikációinkat festi. Azt a pillanatot, amikor nem tudunk magunkról, amikor hagyjuk magunkra hatni környezetünket, amikor belefeledkezünk a létbe. Paradox módon a mozgás hipnotikus ritmusa egyfajta tudatmódosulást, az elengedettség és a spontaneitás időtlenségét ajándékozza nekünk. Ilyenkor az én feloldódik a mindenségben, színekben és hangulatokban. Ezek a pillanatok, akárcsak az álomhelyzetek, visszaállítják az én és a világ megbomlott harmóniáját. Az én szelíden beleilleszkedik a világmozgásba. Z. Szabó Zoltán mikor a mozgást és a mozdulatlanságot ábrázolja metafizikai összefüggésekre döbbenti nézőjét. Nevezetesen arra, hogy a mozgás maga a lét. Nem véletlenül ringatjuk a síró csecsemőt. A ringatás nemcsak a genezis ősélményét jelenti, a víz elem kozmikus bölcsődalát, hanem ráhagyatkozást a világot fenntartó és kormányzó intelligenciára. A mozgás, mint környezetünk hol gyorsabb, hol lassabb ritmusának átvétele az éntudat görcseiben élő személyiség visszakapcsolódása egy olyan létmódba, ahol a személyiség nézőből nézetté válik, a nagy egész részévé. Nem lefokozódás ez az állapot, hanem a világharmónia átélésének ünnepe.

    Ezt erősíti, hogy a megidézett figurák, mintha a festő mozgó, vagy álló, épp bemozduló alakokat kapott volna lencse- pontosabban ecsetvégre, kortalanul fiatalok és egyformán szépek. Nem egyénített arcok jelennek meg, hanem a tipikus szépség vonásai. A szépség, mint eszmei általános. S talán az is igaz, hogy a figurákat valamiféle csönd veszi körül. De lehet-e csendet festeni? Lehet-e ábrázolni a figurák belső csendjét, amint a földet és eget nélkülöző, drámaivá hevített közösségi terekben felbukkannak? Úgy tűnik, lehet.

    A csend, mint jelentésgazdag tér jelenik meg, ahol sajátosan múlik az idő, megállni, megdermedni látszik, mint az ikonokon. Végső soron a festményen megállított mozgásban nem nehéz észlelni a mozdulatlanságot, mint ahogy a mozdulatlanságban is könnyű felfedezni a mozgást. Mozgásnak és mozdulatlanságnak ez a bonyolult kapcsolata nem kevesebbet jelent Z. Szabó Zoltán képein, mint azt, hogy a festő kérdéseit nekünk, nézőknek kell megválaszolnunk.  

( Elhangzott   2007. május   2-án,   Z. Szabó  Zoltán    kiállítás    megnyitóján,

HUBA Bemutatóterem  és  Galéria, Bp.)