GÁBRIEL AJNA: BELSŐ UTAZÁS című kiállításának megnyitója  

Szalai Zsolt  

Ön-arc-kép. Az önmagaság megragadása. A tekinteten keresztül megnyilvánuló személyiség, amely az ábrázolásban mégsem önmaga, hiszen mindig és mindegyre  más. 

Önmagunk elvesztése és újra megtalálni vágyása. Eközben az én minden időpillanatbeli eltévesztése. Ahogy a szó nem lehet azonos tárgyával, a jelentés mintha érintené, elérni vélné a jelet. Valahogy úgy, ahogy egy kiállítás-megnyitó szövege az alkotásról szólna. De a kép más.

Mi lehet mégis az, ami? Talán, hogy a kiállítottakról szólni olyan, mint az utat végigjárni, ahogy alkotójuk, hogy feltáruljon az élmények és a szándékok kifejezhető, sajátos emberi lényege. Vagy lényegei.

Ennek a lényegnek, lényegeknek, ha úgy tetszik igazságnak a keresése az, ami már az alkotót is tárgyával összeköti, alkotásra bírja. A befogadónak is ezt kell tennie. Keresni, megérteni, még ha a mást is.

Az itt kiállított önarcképek és installációk folyamatszerűséget mutatnak. Éneket egymás mellett, után. Kiragadva az időből, mégis azt az illúziót keltve, hogy mindegyikük ugyanaz. Szétdarabolva, lecsupaszítva, felöltöztetve, de önmagával azonosan. Korántsem biztosan van ez így.     

Azt sem mondhatjuk, hogy az utolsó képen megjelenő alak lenne Gábriel Ajna, hiszen ő nyilvánvalóan személy. Azt sem, hogy az a legsikerültebb darab, hiszen önmagában tekintve nem árulná el mindazt önmagáról, mint a többi kiállított tárggyal együttlátva. Különben is miért az utolsó? Mert azt festette utoljára? Biztos ez? Lényeges?  Csak és kizárólag afelől válhatnak megközelíthetővé műalkotások, ha keletkezésük sorrendjét tudjuk? Még sorozatról beszélve sem állja meg a helyét ez a vélekedés.

Mégis sorozatról beszélek, meg énekről, de akkor minek?

Azért, mert az időbeliség létezésünknek, léttapasztalásunknak legalapvetőbb közege. Ahogy a győri költő, Villányi László Időközben című kötetében az ószövetségi Prédikátor könyvéből merítve írja: „minden időben van”, majd hogy „olvasom idődet”. Gábriel Ajna képeit is időben nézzük és olvassuk, most körbetekintve, esetleg már a megnyitó előtt, vagy éppen utána.

A kiállított tárgyak pedig összekapcsolódnak. A festmények és az installációk. A kifejezni vágyott és a kiállítás címe. Belső utazás.

Belső utazást teszünk mi is, olyant, amilyenre  a képek indítanak bennünket. Elsétálunk és megállunk, de a távolságot valójában önmagunkban mérjük. Az út befelé vezet. És néhol bizony elágazik.

Ahogy a fájdalom megsokszorozódik a tükrök által, és más-más részlet nagyítódik fel. Mindig máshogy fáj, máshogy nyilatkozik meg. A Kórház-sorozat darabjai esetén mindez az elrejtőzés  és a megmutatás fokozataiban ábrázolódik. Tudni lehet, hogy nem csak a fizikailag megtapasztalt fájdalom lett így sajáttá, hanem az elképzelt, vagy empatikusan megragadott szenvedés is. A dobozokba rejtett tükrök az ábrázolt miniatűröket mindig másmilyennek mutatják, felerősítik, gyengítik ezt az érzéskomplexumot.

Gábriel Ajna történetté formálja mindezt; az átélt, látott, átérzett, megtapasztalt fájdalmat jeleníti meg többféle technikával. Egészen pontosan három megjelenési módot használ, ezért valójában három sorozatot látunk, ami mégis egy.

Az elsőben az olaj és tükörplexi kombinációjával az önmagától való eltávolodást, az énnek addigi történetéből való kiszakadását ábrázolja. A Pólyában című képen a befogadó tekintetét elkerülő szemek és a felduzzadt arcba fenyegetően döfődő tű ezt az elbizonytalanodást sugallja, amelyet az irracionális elemek tovább fokoznak.

Amikor az ember „egy üvöltő húscsomóvá válik”. A fájdalom által megváltozott, eltorzult léttapasztalat kifejezése egyszersmind rekonstruálása is annak, egyfajta értelmezési kísérlet, amelyben mindez elrendeződik, és uralhatóvá válik. Susan Sonntag A betegség mint metafora című könyvében Shaftesburyt idézve írja: „egy racionális határig megtűrhető az irracionalitás (…), mert a szigorú korlátok inkább súlyosbítják a zűrzavart, semminthogy rendeznék”. Amennyiben sikerül megragadni a démont, már túl is vagyunk rajta. Ezt a mágiát a naiv művészet eszközeivel valósítja meg, a félelem, a traumák megszemélyesített vagy szimbolikus ábrázolásával. A fájdalomszörnnyel való megbirkózás tehát önterápia is.

A dobozinstallációkból, bennük a megsokszorozott képekből a hasonló érzetek összegyűjtését, a világgal való kapcsolatkeresést is kiolvasni vélem. Már kívülebb, de még mindig belül. Ahogy az ember a más fájdalmát is önmagába vonja, de a sajátjával együtt elrejti mégis, hogy aztán ezeket lélekmunkával feldolgozza, s a harmadik sorozat olajjal festett képein új(ra) önmagához jusson.

A belső utazásnak azonban koránt sincs, nem lehet vége. Ez a kiállítás egy állomás, amelyet több is követhet majd, de soha nem lesz ugyanilyen, mint ahogy alkotójuk sem. Önarcképek énekről, amelyeket (akiket?) egy személyiség festett meg. Gábriel Ajna alkotásai egy fiatal művészéi, aki úton van, pillanatnyilag itt, most éppen kiállítása nyílik.

( Elhangzott   2007. április 3-án,     Gábriel Ajna   kiállítás    megnyitóján,

HUBA Bemutatóterem  és  Galéria, Bp.)