LŐRINCZ TAMÁS:  RÉGI ÉS ÚJ című kiállításának megnyitója  

Csáki Judit:  Csend, élet  

A folyosón, rögtön a bejáratnál a régmúlt: az az absztrakt virágcsendélet - a hozzáértők majd eldöntik, van-e ilyen egyáltalán: absztrakt csendélet-, szóval az a kép ott régesrégen, több mint tíz éve készült; és hát ez a tíz év kétségtelenül régesrég valakinek, aki harminc éves. Ezek a rózsák itt mellettem, ezek pedig nagyjából tegnap készültek. És szerintem holnapra el fognak hervadni, de erről kicsit később.

Azzal folytatnám, hogy nekem a rózsa az rózsa, az rózsa, az rózsa. Az önarckép meg önarckép – bár az itt most nincsen, noha lehetne, és a plafonon van is kettő, mert Lőrincz Tamás abban is utazik. Szóval azt akarom mondani, hogy a rózsa nekem nem önarckép, bármily divatos is a szabad asszociáció, kivált a festészetben.

És akkor most lehetne meditálni azon, miért fest egy nagyjából harmincéves fiatalember gyönyörű rózsacsokrokat, amelyekből, ugye, ha a festészet tradícióját nézzük, még az sem derül ki, mely korban élt e földön, nemhogy az, hogy mi hullámzik az ő lelkében

- de erről sem szeretnék hosszan beszélni, mert a válasz szerintem rövid: csak.

Nem kell a legnagyobb festőkig létrára mászni ahhoz, hogy lássuk: a festészet nem rövidtávfutás, és nem olyan rövid pálya, mint teszem azt, a balett-táncosé vagy a teniszezőé. Lőrincz Tamásnak tehát még rengeteg ideje van arra, hogy kanyarogjon a témák között, egészen addig, amíg megtalálja a saját tárgyát: azt a valamit, amit csak ő fest úgy, ahogy, senki más.

Mit látunk a rózsákon? Hát azt, hogy a szirmuk finom, a száruk sprőd, textúrájuk van, fény játszik rajtuk. Meg árnyék is persze – és e kettő, a fény meg az árnyék van játékosan, de akkurátus játékossággal próbálgatva itt.   És meg van állítva egy pillanat, a mozgásból és időből kimetszve. A rózsa most ilyen – egy óra múlva már egészen más. Az absztrakt növényeken is ezt látjuk egyébként – a lendületes ecsetvonásokban, egymásra tapadó árnyalatokban mintha  a kimerevített pillanatba sűrítené a festő a megállíthatatlan mozgást. És van bennük valami látszólag oda nem illő, egy lilás vagy egy kis vöröses folt, kilóg a dinamikából, ha szabad itt ilyen képzavart mondani….

De ez a múlt. A jelenben, ha tetszik minden „odaillő” – épp csak csöppnyi rezignáció érződik a túl nagy, túl buja, túl-rózsa virágokon; kivált ezen a  feketébe hajló vörös rózsacsokron látni ezt. A sárgák még elevenebbek, a legszebb napjukat élik – de hogy ez a legszebb, ez legföljebb egy nap, az is látszik rajtuk. Nekem mindegy, hogy ezek a csokrok éppen így voltak valahol, egy virágárusnál vagy a piacon, vagy a festő rendezgette össze nagy gonddal a jelenetet, amit utóbb lefestett. Az már nem mindegy, hogy a rózsák jelenléte mindegyik képen tömegesnek mondható. Azért nem mindegy ez, mert csak így fordulhat elő, hogy nincs két egyforma szál. Fontos-e vajon, hogy ebben is másolja a valóságot? Szerintem nem.

És mit látunk még? Mielőtt végképp beboronganánk a rózsacsokrok életképességébe – életkép és életképes egyszerre, gondolom most -, majd ennek nyomán elhajóznánk az idők végtelenje és a múlandóság felé, inkább egy meglehetősen fapados gondolattal zárnám   a megnyitót.  Szerintem ugyanis azt látjuk elsősorban ezeken a képeken -a múltbelieken és a frisseken egyaránt-, hogy Lőrincz Tamás műtermében  -na nem egyedül birtokolja, és nem is a legfölső emeleten- valami készül.  Szakmai biztonság, a kéz „kiművelése”, a techné elsajátítása. Ez az, ami nélkül festészet szerintem nincsen: egy rózsát alva is tudni kell festeni. És ha ez megvan, egészen biztosan meghozza a tárgyat. Erre várunk, míg elnézegetjük a rózsákat…

( Elhangzott   2007. február 1-én,     Lőrincz Tamás    kiállítás    megnyitóján,

HUBA Bemutatóterem  és  Galéria, Bp.)