SZENTGYÖRGYI ERIKA: CALABRIA FÉNYEI című kiállításának megnyitója  

Dr. Bellák Gábor 

       Ami engem illet, sajátos viszonyban vagyok a megnyitóval, mint műfajjal. Próbálom minél egyszerűbbé tenni megnyitó szövegeimet, mert szerintem a megnyitó nem a művészettörténeti értekezésnek a helye, nem is a saját jólinformáltságunk demonstrációs terepe, hanem valami olyasmi, mint a vendégek köszöntése. Házigazdaként vagy inkább a házigazda megbízásából egyrészt formálisan is üdvözölnünk kell a megjelenteket, a meghívott vendégeket, másrészt kell valami személyeset is mondani arról, hogy miért is vagyunk itt. Ahogy a házigazda bemutatja legújabb borát a vendégeinek, a háziasszony elmeséli a vacsora fogásait, részletezve a különlegességeket is, úgy kell a megnyitó beszédnek is bemutatni az est igazi csemegéjét: a falon függő festményeket.   

      Szentgyörgyi Erika festményeire Mészáros Gábor hívta föl a figyelmemet, amikor még tavaly novemberben felkért ennek a kiállításnak a megnyitására. Akkor találkoztam először Szentgyörgyi Erika festményeivel, s meg kell mondjam őszintén, egyből elbűvöltek ezek a tájképek. Ezek után már boldogan mondtam igent a megnyitóra is. Jó érzés olyasmiről beszélni, amit az ember szeret, vagy ami megérinti az ember lelkét. Szívesen ajánlom tehát ezeket az alkotásokat mindnyájuk figyelmébe, s meg is mondom, hogy miért:  - a Szépművészeti Múzeumban Van Gogh-kiállítás van éppen. Egy vidéki barátom, vendéglős, így nem igazán múzeumjáró ember, megkérdezte tőlem, hogy érdemes-e megtekintenie ezt a szenzációsként beharangozott kiállítást, majd óvatosan rákérdezett: tulajdonképpen mit is kell néznie a képeken. Szakmai ártalom, hogy sokat beszélek festészetről, művekről olyanoknak, akik nagyjából tudják, hogy miről szól a festészet valójában. De egy ilyen egyszerű kérdésre már nekem sem volt könnyű válaszolni. S igyekezvén kerülni a nagy szavakat, arra próbáltam rávilágítani, hogy a festmény sem más, mint egy jól elkészített étel.  Csak a kép nyersanyaga a látvány. A világ, ami körülvesz, s a világ, ami bennünk van: tárgyak, arcok, tájak, álmok, élmények, magyarán: minden. Az akadémiák, művészeti intézmények a hagyományos recepteket oktatják, de a kreatív alkotók kicsit mindig hozzátesznek valamit a tanultakhoz, kicsit elvesznek belőlük, s többé-kevésbé, de mégiscsak bátrabban dolgozzák föl élményeiket, mint mások. A jó képeken mindig érződik a szabályok ismerete, az anyagok használatának és feldolgozásának kultúrája, de érződik az egyéniség ereje is. És érződik még valami, amit megintcsak gasztronómiai hasonlattal szeretnék érzékeltetni: a jó művész nem használ „mikrót”. Nem gyorsítja az elkészülés természetes folyamatának idejét, nem talál ki trükköket, hogy időt nyerjen. Ahogy a jó ételhez is idő kell (óvakodjunk azoktól a helyektől, ahol mindent kihoznak öt perc alatt!), a jó műveken is érződik a bíbelődés, a pepecselés, a hosszú és türelmes kézműves gondoskodás. És ez ragadott meg Szentgyörgyi Erika képein is. Láttam rajtuk azt a szeretet teli törődést, az alkotás valóban teremtő energiáját, ami nem más, mint a rájuk fordított idő és figyelem mennyisége. Ez azonban csak az egyik komponense a művek értékének. Ettől ugyanis még lehetnének aprólékos és kicsinyesen részletező semmiségek is. Ami igazán  szép ezeken a képeken, az valójában a látás bátorságának és a kivitelezés finomságának összhangja.  Mindig szerettem, ha egy művész – hirtelen Galimberti Sándor jut eszembe – fölülről fest háztetőket. Egyszerre érzékeltetve a tájnak, az ember és a természet alkotta tájnak egyneműségét, összetartozását. Azt a nagyszerű és soha nem unalmas geometriát, amit a természet produkál, s azt, amit az ember tesz hozzá a természet rendjéhez. A szerkezet hangsúlyozása, ami e képek jellemzője, de megintcsak nem azzal a trükkös sablonossággal, ahogy már az expresszionisták közül is sokan tették, már az 1920-as években is; s nem is azzal a kissé merev és doktrinér pedánssággal, ahogy jó öreg Kmetty János festett hosszú életén át, hanem érzéssel és érzékenységgel. Itt nem az elvek a fontosak, nem merev festői elveknek az erőltetéséről van szó, nem arról, hogy mindenáron a táj geometrikus átirata szülessen meg, hanem a legegyszerűbb és legszebb dologról: hogy minden tárgyban, minden motívumban benne van a tökéletesség ígérete, az alkotó pedig nem tesz mást, mint kihozza -úgymond a maximumot- választott nyersanyagából. A szerkezet valójában nem más, mint a motívum lelke. S csak azoknak tárul föl, akik türelemmel, tehetséggel, sablonoktól mentesen és jó szívvel keresik azt.

       A művészi egyéniség azonban nagyon érzékeny valami. Vagy rátelepszik tárgyára, elnyomja és saját képére formálja, de olyan is lehet, hogy elveszik benne. Föloldódik a műben, s elveszíti igazi egyéniségét. Steril lesz, hideg és érdektelen. Ritka az olyan alkotó, ki valódi párbeszédre képes a témával, a kompozícióval, a motívummal. Szentgyörgyi Erika képein éppen ezt érzem. Intenzíven jelen van a képeken, de sohasem a motívum rovására.  Nem akar többet, mint elérni, hogy hegyoldalai, háztetői életre keljenek, világítsanak, lélegezzenek a papír sima felületén. Úgy ahogy az idő alkotta meg őket, s úgy, ahogyan ő maga meglátta. Calabria fényei ezek, amit az alkotó kreatív ereje és kitartó munkája varázsolt ide. Többet érnek megannyi színes útifilmnél és nagyzoló fotóalbumnál – a vizuális táplálékok gyorsbüfékínálatánál. Olyanok, mint a jó bor és a jó kenyér: igazi emberi munka van bennük és sok-sok idő. Lassan és türelmesen szemléljük őket.       

( Elhangzott   2007. január 4-én,   Szentgyörgyi Erika   kiállítás    megnyitóján,

HUBA Bemutatóterem  és  Galéria, Bp.)